Az asztalon, az óriási káoszban az ecsetek, paletták, vizesüvegek, rongyok, színes olajfestékek között egy hatalmas olló, pár doboz cigaretta, egy hámozókés, és egy jegyzetfüzet hevert. Volt még ott néhány ceruzacsonk, grafit szürke és kék, meg egy zöld is. A hamutartó az asztal melletti thonet széken kapott csak helyet, a csikkek pedig szó szerint kifolytak belőle.
Az ablakfülke a tetőtéri műterem egyik legmeghittebb szeglete volt. Bordó ülőpárnákkal, finom esésű, hasonló árnyalatú sötétítő függönnyel, amit szinte soha nem húztak össze, csak az ablak és a terem díszítésére szolgált. Az ablaküveg tisztán, csillogón engedte a napfényt, szinte felnagyítva a sugarakat. Az ablakkeretről lepattogott már a festék egy része, mégis volt benne valami elegáns, valami olyasmi, mint a patinás templomtornyokban, amitől szinte tiszteletre méltóvá válik, vagy legalábbis azt az érzést kelti.
A férfi ecsetet pörgetett az ujjai között, bal vállával az ablakfülke falának dőlve bámult ki a reggeli, napfényes világba. Az ablak résnyire nyitva volt, így beszűrődtek a város tompa zajai, az illatok, szagok, és beszökött néhány pillanat is odakintről. Az ecset hirtelen leesett a férfi kezéből, mire az felkapta a fejét, lehajolt, és egy határozott mozdulattal kidobta az ablakon. Majd cigarettát húzott elő a zsebéből, meg gyufát, rágyújtott és élvezettel szívta tüdejébe a füstöt. A teafőző eközben hangos sípolással jelezte, felforrt a víz. A lépései puhának hatottak a hajópadlón, ami meg - megreccsent alatta. Orosz fekete teát rakott a vízbe, szálas teát, nem filterest, és egy nagy, bordó bögrébe csurgatott belőle, majd leült az asztalhoz. Még egyet szívott a cigarettából, majd belenyomta a hamutartóba, ami lehetetlennek tűnt, a csikk mégis eltűnt valahol a többi közt, s tovább füstölt ugyan, de már nem parázslott. A férfi kezébe vette a zöld festék kicsi tubusát, és lepattintotta a fedelét. Palettára tett belőle egy keveset, majd ugyanígy a sárgából, kékből, feketéből, fehérből, végül a vörösből. Aprólékosan, pontosan készült elő a festéshez, pontosan ugyanúgy, mint ahogy dolgozott.
Kutatni kezdett az ecsetek között, majd a kupacból kihúzott egy kettes, egy négyes, majd egy hatos ecsetet, és az állványhoz sétált. Megállt, nagyot sóhajtott, majd összerezzent a csengő hangjától. Gyors léptekkel haladt az ajtó felé, és hirtelen mozdulattal nyitotta ki. Szőke lány állt az ajtóban. Talán tizenhét éves lehetett, haja koszosan, ápolatlanul lógott a szemébe, egyik oldalon a füle mögé eltűrve. Száján vörös rúzs, szeme durva-feketére festve azt a látszatot keltette, mintha legalább a harmincas éveiben járna, ám az arca ránctalan, bőre feszes, szeme leheletnyi ködén át felsejlett némi fiatalos csillogás. Hosszú, fekete férfikabátjának ujja eltakarta a kézfejét. Ügyetlen mozdulattal a hajába túrt, majd zavartan megszólalt:
- Rózi vagyok, Áron úr küldött.
A festő szélesre tárta az ajtót, és határozott mozdulattal, ám szó nélkül betessékelte a lányt. A műterembe vezette, ott egy bordó, kopott szövetű fotelre mutatott. A lány leült, egyenes háttal, lábait szorosan összezárva.
-Nos – szólalt meg a férfi – nekem egy modell kell. Ha maradsz, úgy festelek le, ahogy én látlak. Nem kell beszélned, sem szerepet játszanod, csak legyél mozdulatlan. Ja, és ne feszengj! Az zavar. Akarsz maradni?
-Maradnék – felelte a lány rekedt, elcsukló hangon, és levette a kabátját.
-Rendben. Mindent vegyél le, ezt pedig húzd magadra. Dőlj hátra, a fejedet hajtsd a támlára, és hunyd be a szemed. Sokáig tart majd. Ha nyafogsz, elmehetsz, de akkor nem fizetek.
A lány felvette a koszos-fehér, óriási méretű férfiinget, majd elhelyezkedett a fotelban. A férfi gondos mozdulatokkal megigazította modellje haját, majd a fejét a fotel támlájához igazította. A lány úgy festett, mint akinek alapos hozzáértéssel kitekerték a nyakát.
-Ez így nagyon kényelmetlen – mondta.
-Akkor menj el! – ordított rá a férfi hangosan, hirtelen támadt dühvel.
Rózi maradt, és mozdulatlanul ülte végig az öt és fél órát, míg a festő dolgozott. Behunyt szemeit néha kinyitotta, aztán gyorsan újra becsukta. Félt. Maga sem tudta, mitől. Túl sokat tapasztalt az életben, nem gondolta, hogy bármi rossz történhet vele. És ez csak egy munka, egy tiszta üzlet. Áron úr pedig ismeri a festőt, nem ajánlotta volna neki, ha nem bízhatna benne. Áron úr jó ember, még ha néha mogorva is. Csak ritkán pofoz, még ritkábban erőszakoskodik. Ételt és szállást ad. Nem, ő nem rossz ember.
A lány gondolatai elkalandoztak, szabadon, pilleszárnyakon szállva, egyre könnyebb – és könnyebb lett számára a szárnyalás. Már cseppet sem zavarta, hogy a nyaka zsibbadtan feszül, és az sem, hogy egy idegen, cigarettaszagú ember figyeli, nézi, kutatja a teste minden egyes részletét. Nem ejtette kétségbe az sem, hogy teljesen ismeretlen helyen van, kiszolgáltatottan, egyedül. Tulajdonképpen nem is tudta, mi az a kiszolgáltatottság… Csak azt tudta, hogy ennie kell, ha éhes, innia ha szomjas, dohányoznia, ha azt kívánja, és Áron úr kedvére tennie-még ha ez neki nem mindig esik is jól. Laknia kell valahol, dolgoznia, néha ruhát mosni. De ezekkel a tényekkel abban a pár órában nem foglalkozott. Csak ült behunyt szemmel, és semmi, de semmi a világon nem érdekelte. Arra gondolt, talán ilyesmi lehet a szabadság érzése. Talán hasonló lehet a nyugalom. Igen, nyugalmat érzett, és kezdeti félelme teljesen elpárolgott.
A festő csendben dolgozott. Színeket kevert és ecseteket váltogatott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Ősrégi szemüvegét néha a homlokára tolta, máskor pedig az orrán hagyva, annak kerete felett figyelte a lányt. Lába alatt gyűlt a lepotyogott hamu, fejében pedig gyűltek a gondolatok. Gondolkozott, igen, azt tette, annak ellenére, hogy modelljére tárgyként tekintett ugyanúgy, mint mindig. És mégsem…valami megmozdult benne ennek a szánalomra méltó külsejű gyereklánynak a jelenlététől. Maga sem tudta, s igazából nem is akarta megfogalmazni, mi kezdett kavarogni benne. Nem akarta, hogy egyáltalán bármi is megmozduljon benne. Az még sohasem fordult elő vele!
A nap a délután csendjébe hajlott, narancssárgán világította be az eget és a műtermet, furcsa, torz árnyékot festett Rózi arcára. Mintha hirtelen megöregedett volna. Mintha az elmúlt öt órában ötven év telt volna el, s ezt a lány maga is úgy érezte. Behunyt szemmel járt a tengernél, sziklák hasították a talpát, édes fagylaltot evett a tengerparti nagyváros forgatagában, tiszta, fehér ruhát viselt, kibontott tincsi frissen, üdén kószáltak a szélben, és kézenfogva járt a boldogsággal.
-Készen vagyunk – a férfi hangja idegenül hasította ketté a lány álmodozását – Felöltözhetsz. A pénzt az asztalra tettem, vedd majd el, ha kifelé mész. Az ajtót csukd be magad után!
Rózi félve lépett előre, nyaka még merev volt a hosszan tartó mozdulatlanságtól, és fájt is, nem tudta jobbra fordítani, amikor mégis megpróbálta, felszisszent fájdalmában. Halk lépteit apró reccsenések kísérték, ahogy a festő háta mögé sétált.
- Meg…megnézhetem? – kérdezte alig hallható, rekedtes gyerekhangon, s ahogy a vászonra meredt, szemeit tágra nyitotta a meglepettség és az ámulat. Szájtátva bámulta a képet. Egy hihetetlenül szép, fehér ruhás lányt látott, akinek tiszta-szőke tincsei az arcába lógtak, tiszta arcát egy egyszerű mosoly díszítette, s tiszta szemében pajkos fény csillogott.
- Elmehetsz, vidd a pénzed! – mordult rá a festő, s a lány ijedten hátrahőkölt. Az előszobában álló háromlábú asztaltól felvett egy bankjegyet, majd kiosont az ajtón.
A férfi az ablakból figyelte, ahogy Rózi kilép az utcára a földszinti, súlyos kapun át. Az ablakon szokatlanul nehéz levegő áradt be, mintha köd készült volna ereszkedni a késő őszi délutánban. Valami megfoghatatlan, émelyítő szag keveredett a város megszokott poros levegőjével. A festő mélyet sóhajtott, aztán cigarettáért nyúlt, s a pulóvere zsbéből gyufát húzott elő hozzá. Ahogy egyik kezével árnyékot tartott a lángnak, egészen közel hajolt, majdnem megperzselte lelógó haját. A gyufa sistergését figyelte, és mélyet szívott a cigarettába, majd egy pillanatra behunyta a szemét, hogy élvezni tudja a már csak megszokásból adagolt nikotint, amikor dudaszó és csikorgó fék hangja törte meg a délutáni, monoton városi zajt.
Az utca kövén egy fiatal lány feküdt, hosszú, fekete férfikabátban, száján vörös rúzs, feketével körbemázolt szeme nyitva meredt a semmibe, szőke, loncsos hajtincsei véresen tapadtak az aszfalthoz.
