Felemelő érzés volt a reggeli, hűvös levegőn ébrednie. Nem is tudta már az idejét, mikor aludt utoljára a szabad ég alatt, pedig nagyon szerette. Mélyeket szippantott a friss, páradús levegőből, ami szinte kimosta orrából az előző éjszaka bűzeit. Azokat a szagokat, amik életben tartották: a halál és a szenvedés szagát. Nem utálta ezeket a szagokat, de a tiszta napjain, amikor csak magának és a környezetének, a madarainak és a növényeinek élt, nem bírta elviselni ezeket. Igyekezett kilélegezni magából minden nem oda való érzést, emléket és a múlt pecsétjeit, amelyek kétség kívül megbélyegezték, de akkor, ott, abban a pillanatban csak egy lélek akart lenni, akit magába szippant a hajnal. Mindig sikerült neki. Olyan sokszor lépett már kívül saját testén, mintha csak egy jól bejáratott ajtót nyitogatna. Nem kevés gyakorlás és koncentráció szükségeltetett ehhez, és persze kellett a külső segítség is. A harmat, a virágok illata, a madarak és a nehéz levegő.
Lassan felkelt a durva pokrócról, felült, s mint aki először látja a napot, belebámult a világba. Abba a világba, amelyben annyira szeretett, néha pedig annyira gyűlölt létezni. A mozdulatai egy megfáradt öregemberé voltak, de a szeme úgy ragyogott, akár kamasz korában, mikor még minden tiszta volt, mint a friss, folttalan pergamen. Azóta alaposan teleírta az ő saját pergamenét. Rakott rá sok-sok betűt, szót, összetett és egyszerű mondatokat. Lehelt rá fényeket és árnyékokat, színeket, ábrákat és foltokat is. Be is koszolta, s ha néha radírozni próbált, annak is nyoma maradt. Örök nyoma azon a papíron.
-Kedd van – gondolta magában, és a kúthoz lépett. Lenyomta a kart, ami először nehezen akart engedelmeskedni az emberi kéznek, majd nagyokat nyikordulva megadta magát, és rozsdás vizet köpve megnyílt. Az arcát ezzel a friss, mégis évszázadok óta állott vízzel mosta meg, s talán még soha olyan jól nem esett neki a hideg, folyékony érintés.
-Kedd, mint amikor megszülettem – mormogta, és kiöblítette a száját is a csobogó vízzel. –Francnak festették ezt a kutat kékre?! – kérdezte, és az égre nézett, mintha választ várt volna, majd fém kannát fogott, és megtöltötte a vízzel, ami már kimosta magából a százéves kút rozsdáját és sarát, ami az elavult csövekből keveredett a vízhez, ahányszor az megindult bennük. A kannával az óriási növényekhez lépdelt, és gondosan locsolta a földet az agyagcserepekben. Azok hálásan zöldelltek neki, igen, kizárólag neki, hiszen rajta kívül nem láthatta más sem a növényeket, sem az udvart. Úgy vigyázott rá, úgy őrizte életének eme bensőséges részét, ahogy az anyaméh vigyázza a magzatot.
A kannát, amire zöldes patina rakódott, csakúgy, mint a kőfalakra és a kis, fémből készült szellőzőnyílásra, maga mellé tette, megsimogatta, majd zsebéből zsoltáros könyvet húzott elő, meg egy ősrégi rózsafüzért, és halkan mormolni kezdett. Megtisztulni vágyott.
A városban aznap is nagy volt a forgalom, ám ennek zajai a kis, eldugott utcába csak foltokban szűrődhetett be. Útját állták a vastag kőfalak, a hatalmas fák, és az az akarat, amivel az Ember távol óhajtotta tartani magától ezeket a bántó, külső, durva zörejeket, az autók robaját, a szirénák hangját és a forgatag megmagyarázhatatlanul összetett, szinte bábeli morajlását…
Másnap délután erős kávét főzött, és elindult a csigalépcsőn lefelé, ami a házi oltár előtti szőnyeg alatt bújt meg, egy felnyitható deszkaajtó alatt. A szőnyeg olyannyira poros, koszos, és régi volt, hogy minden egyes lépésnél lemállott belőle egy darabka, alig láthatóan, ám biztosan érezhetően, majd mikronnyi részecskékké vált, és a levegővel keveredve az Ember tüdejében rakódott le. Mi mindent lélegzett be ezzel? Fájdalmat, örömöt, pusztulást és újjászületést.
A szőnyegen halványpiros folt éktelenkedett, mellette egy szék lábának alig két négyzetcentimétere nyomódott bele, örökre. Visszafordult a lépcsőről, leguggolt, és az ujjaival finoman megérintette a foltot a szőnyegen.
-Szerda volt, mint ma. – gondolta, és felidézte az emlékeit annak a szörnyű napnak. Nem szeretett emlékezni a félresikerült munkáira, nem akarta bevallani magának, hogy az is hozzá tartozik, mind, az összes vércsepp őhozzá tarozik, amit ő ontott ki. Vagy az talán nem is vérfolt, hanem a vörösbor ömlött ki, amikor a nő földhöz vágta a poharat? Néha megcsalta már az emlékezete, s ő felettébb hálás volt ezért.
Odalent, a sötét, hűvös bunkerban, igazán otthon érezte magát. Az asztallal szemben egy Jézus – festmény lógott a falon, az asztalon réz gyertyatartó, és egy kehely, ugyanolyan, amilyen a házi oltárán állt fehér vászonruhával letakarva. Az asztalnak volt egy rejtett, kihúzható része. Ezen foglalt helyet a számítógép, egy bakelit telefon, és egy fém konzervdobozban egy darab fekete színű toll. Papírlapok sehol…
Felhajtotta a számítógép fedelét, bekapcsolta, és begépelte a titkos kódot, majd várt. A gyomrában enyhe remegést érzett, a várakozás örömét, és az ismeretlennel való találkozástól való halvány félelmet. Nem tudta, mi várja a levélben, fogalma sem volt róla, mi lesz a következő megbizatás, vajon férfi, nő, fiatal, vagy öreg lesz a következő célpontja. Azt sem tudhatta még, vállalható lesz-e számára a munka, hiszen nagyon ügyelt arra, hogy csak az általa diktált feltételek szerint hajlandó dolgozni, ezek között pedig sok, a megbízók számára érthetetlen kitétel szerepelt. Ezek okát csak ő tudta, soha nem magyarázkodott, soha nem kért időt, azonnal tudta, hogy a válasza igen, vagy nem lesz-e.
A levél rövid és tömör volt, egy nevet, időpontot és helyszínt tartalmazott, s a végén egy kérdőjelet. Tudta, hogy ezt a munkát nem fogja elvégezni. A célpont szinte még gyerek, és az információ is túl kevés a számára. Egy egyszerű NO – t gépelt be, és elküldte, majd kitörölt minden nyomot a gépből, s azonnal ki is kapcsolta. Meggyújtotta az egyik vaskos gyertyát, hátradőlt a bőrfotelban, és Jézus képét bámulta. A tekintete tiszta volt és kemény, mint általában, amikor magában beszélt. Nem merte kimondani azokat a gondolatait, félt, nehogy valaki ellopja tőle legféltettebb titkait. Néhány perc, és sok-sok gondolat múltán kihúzta az asztal egyetlen fiókját, és megsárgult fotót vett ki belőle. Az asztalra tette és simogatni kezdte a mosolygós, apró arcocskát, a szőkésbarna tincseket, a kék szemeket.
-Csütörtök volt, amikor elvett téged tőlem az Úr- mondta ki hangosan, mikor megcsörrent a telefon, de nem az asztali bakelit-, hanem a nadrágja zsebében tartott mobil készülék.
-Isten háza mindig nyitva – szólt bele határozottan, majd az ismerős hang egyetlen kérdésére határozott választ adott, hangosan, jól érthetően:
-Nem.
Az asztalra tette a telefont, a kislány fotóját visszacsúsztatta a fiókba, kulcsra zárta azt, majd elindult felfelé a csigalépcsőn. Visszacsukta a deszkaajtót, majd mértani pontossággal visszahelyezte a szőnyeget, és az ólomüveg-ajtón át a belső udvarba ment. Léptei határozottak, de halkak voltak. A kis udvar, ahol rajta kívül még – az ő életében – senki sem járt, olyan volt neki, mint a földi paradicsom. A ház belső falait befutotta a borostyán, amelynek a leveleiből nőtt faliszőnyeg szemet és lelket nyugtató, élő festményként létezett együtt az Emberrel, óriási harmóniában. A kőpad, -aminek mindig csak egyik oldalát sütötte a nap, ezért az egyik fele állandóan hideg volt- titkot rejtett maga alatt, olyan titkot, amit a világon csupán egyetlen ember ismert. Ő, az az Ember, aki azt a titkot húsz évvel korábban odahelyezte, hogy senki, sem élő, sem holt, sem ember, se Isten azt tőle el ne vehesse.
Péntek reggel levetette koszlott ruháit, farmert és pólót húzott, majd elindult ki, ki a biztonságos falak közül, ki az őrült világba. Nem szerette a külvilágot, az embereket sem szerette, sőt, az állatokat sem. Senkit nem tűrt meg maga körül, igyekezett minél kevesebbet érintkezni a „kinti élőlényekkel”, -ahogy ő nevezte. Nem került kontaktusba senkivel, akivel nem akart, már megengedhette magának. Hajdanán eszébe jutott, hogy elköltözik egy tanyára, de nem volt ereje otthagyni az udvart, a kőpadot és a titkát sem. Így kiépített magának egy belső világot, amit módszeresen elzárt mindenki elől, ahol ő Ő volt, s ahol hallotta a saját gondolatait, és őrizte féltett kincsét, a titkot.
A város nem érdekelte, csak addig maradt, míg beszerezte az élethez nélkülözhetetlen élelmiszereket, a tisztálkodás eszközeit, és ment is vissza a saját kicsi világába. Gondosan bezárta maga mögött az ódon vaskaput, majd a kúthoz sietett, lenyomta a nyikorgó kart, és ivott a friss vízből. A vízsugár alól tekintete a magas falakra tévedt. Úgy tornyosultak fölé, mint óriás alabástromok. Olyan védelmezői voltak e falak az Embernek, amelyek mindentől és mindenkitől, mindenáron védelmet nyújtottak. Legyen az ártó, vagy segítő szándék, kíváncsi tekintet, vagy csupán hétköznapi zaj, ezek a falak szilárdan és határozottan maguk mögött tartottak mindent, mintha erre szent esküt tettek volna valamiféle felsőbb hatalomnak. Pedig csak egyszerű falak voltak, kőfalak, fehérre meszelt, kopott, néhol omladozó, borostyánlevelekkel beszőtt kőfalak…
A számítógépe szombaton új üzenetet jelzett. Mielőtt elolvasta volna, alaposan kiropogtatta öreg, csontos ujjait, és aprócska olvasószemüveget vett fel. Megnyitotta a levelet, és az első két mondat után a szíve hevesebben kezdett dobogni. Mohón falta a betűket, agya azonnal rögzített minden információt. Megtanulta elraktározni a fontos adatokat, hiszen tudta jól, kétszer soha nem olvashat egyetlen levelet sem. A húsz év alatt tökéletes szintre fejlesztette ezt a képességét. Amikor a levél végére ért, felemelte a bakelit készülék kagylóját, és tárcsázott. A vonal túlsó végén valaki bejelentkezett, mire ő csak ennyit mondott:
-Bebocsátást nyer.
Öt perc elteltével megcsörrent a mobilkészüléke, elhangzott néhány fontos információ, meg egy hétjegyű szám, s ezzel a beszélgetés véget ért. Az Ember tudta a dolgát.
Aznap éjjel a kút mellett aludt, hagyta, hogy csepegjen a víz, érezni akarta a vas szagát. Hasonlított a vérszagra. Rá akarta hangolni magát a feladatra. Elalvás előtt hosszasan bámulta a Holdat, ami a borostyánokból furcsa árnyékokat festett a falra. Az ólomüvegeken megcsúszott a holdfény, s visszaverődött, egyenesen az Ember arcára, ám ez őt cseppet sem zavarta. Szinte izzó lángokként szikráztak az ólomüveg színei, mintha megelevenedni készülnének a képek, amiket valaha mesteri ujjak véstek az üvegbe. Így aludt el, ebben a felfokozott, furcsa, mégis általa olyan nagyon szeretett hangulatban.
Vasárnap, tizenegy órakor a templommal szemközti bérház tetején hasalt a tűző napon, fekete ingben. Tisztelte az áldozatait annyira, hogy szépen felöltözzön. Ez nála elvi kérdés volt.
A templomból lassan kezdtek kifelé szállingózni az emberek. Ő csak figyelt, mozdulatlanul, ujját a ravaszon, szemét a célkereszten tartva. Lélegzetét ő maga sem hallotta, olyan csendesen és egyenletesen vette a levegőt. Az izzadtságcseppek a halántékáról az ing nyakára futottak, ott aztán beivódtak a finom anyagba. Mozdulatlanul várt.
Egyetlen mozdulatot ejtett csupán, pontosan tizenegy óra hat perckor. A jobb kezének mutatóujjával meghúzta a ravaszt a távcsöves puskán, majd hason fekve elkezdte szétszedni azt. Pontosan másfél perc alatt szedte darabjaira, és pakolta be a merevfalú tartóba, majd hátára akasztotta, s egy macska puha mozdulataival hasalásból térdre tornázta magát, felállt, és elsietett. Nem nézett vissza, tudta, pontos munkát végzett.
Amikor hazaért a falai közé, a fegyverszekrénybe zárta a puskát, és a házi oltára elé térdelt rózsafüzérrel a kezében.
-Uram, bocsásd meg az én vétkemet, s az ő vétkeit is, kivétel nélkül…
Hétfő hajnal, hat óra tizenöt perc. A falak ugyanúgy állnak. A borostyán védőn, óvón hajlik a kőpad fölé, ahogy a frissen locsolt, agyagcserepekben pompázó csupazöld növények is. A kő félretolva, az Ember mellette térdel, és halk, kedves szavakat suttog, majd egy hófehér galambtollat ejt a mélyedésbe, aztán lassan, óvatosan visszacsúsztatja a nehéz követ, hogy az újra padként funkcionáljon.
- Aludj jól, vigyázok rád! – mondta mosollyal az arcán, és kedvesen gondolt az angyali kislány-tekintetre. Egy darabig lehajtott fejjel térdelt a kőpad mellett, hagyta, hogy a kelő nap sugarai óvatosan az arcához érjenek, aztán felállt, felemelte a fémből készült, ósdi vödröt, és a kúthoz ballagott. Durva drótkefét fogott a kezébe, és nekilátott, hogy a kék, sok helyen már lepattogzott festéket eltüntesse annak felületéről. Nem használt kesztyűt…soha nem használt, ha dolgozott. És most dolgozott. –„Megtisztítalak téged” – Ugyanúgy kezdett neki ennek a munkának is, mint bármelyik másiknak, amit az elmúlt húsz évben elvégzett – „Ahelyett, hogy elítélnélek...” Ugyanazzal a mondattal, ugyanazzal az elszántsággal és határozottsággal.
Élvezettel nézte ujjai között a rozsdával kevert festék maradékát, amit a kútról leszedett, majd ecset után nyúlt, és belemártotta a sötétzöld festékbe.
2011-08-25
