Képzeld el,hogy egy varázslatos bálban vagy, csodálatos ruhában, úgy érzed magad, mintha egy mesébe cseppentél volna. A bálterem szélén ácsorogsz, és figyeled az embereket, ahogy kacagva, mosolyogva, jókedvűen cseverésznek, és táncolnak. A zene elvarázsol, és meglátod a Hercegedet...nem, ő nem maga a Bál Hercege, csak az egyik unokafivér...De neked a Bál Hercege nem is tetszik, nem akarnál táncolni vele, neked épp az unokafivér az Egyetlen, akit észre veszel a Bálban...Kedves, titokzatos az arca, ugyanolyan magányosan ácsorog, mint Te. Rájössz, hogy már egy órája nézed, és ő is téged. Mosolyogsz. Aztán elindul feléd, és felkér egy Táncra...Boldog vagy, és magával ragad a természetessége, a hanyag eleganciája, ahogy a Táncot járja veled. Folyamatosan a szemedbe néz, te is az övébe, és mosolyogtok egymásra, miközben teljesen belefeledkeztek a Táncba. Érzed, hogy a lelketek összeér, szavak nélkül kommunikáltok, értitek a másik minden pillantását, mozdulatát. De egyszer csak, a Tánc kellős közepén a Te Herceged hirtelen megáll, leveszi kezét a derekadról, arca elkomorul, és hátra lép egyet. Azt mondja, csak veled akar táncolni, de nem teheti, nem járhatja veled végig a Táncot, mert tudja, hogy a lábadra fog lépni...és nem akarja, hogy fájjon neked...Te csak állsz, nézed, ahogy lassan hátrálva eltávolodik tőled, és nem érted az egészet...Magadra maradtál. Fogadd el, vagy menj utána? Végül nem mozdulsz, csak annyit mondasz neki: -Ezt a Táncot nem lehet egyedül eltáncolni...és másvalakivel sem...mert ez a Mi Táncunk...Ő pedig helyeslőn bólogat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése