Ujjak végén csipogó műszerek, csöveken csöpögő folyadékok, épp hogy bekötözött sebek, véres ágynemű, halál-szag...
Szobánként négy emberszerű test. Emeletenként húsz szoba. Kilenc emelet. Ki sem számolom. Nem akarom tudni, mennyi az annyi.
Esik a hó. Gyönyörű a látvány a hatodik emeleti hatalmas ablakból. Az a négy négyzetméternyi üveg mintha Élet és Halál mezsgyéje lenne. Odakint sétáló emberek, idebent haláltusákat vívó szerencsétlenek, akik rohannak a sorsuk elől. Nem tudják, nem hiszik el, hogy nem lehet.
"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!"
A "B" épület éppen szemben van ezzel. Néhány lombját hullajtott fa áll a két ormótlan tömb között. A szobákba , igaz csak halványan, de belátni. Csecsemőket fürdetnek, majd szoptatnak fiatal anyák. Babák sírnak fel, újra meg újra. Új életek születnek. Örök körforgás. Örök körforgás?
"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!"
Itt, a hatodikon elfogyott a levegő. Meleg van, és a betegség szaga árad a falakból. Kúszik felém, be az orrlyukaimba, azokon át az agyamig, a gyomromig. Az agyam még tiltakozik, a gyomrom már nem. Egy ideje nem émelyeg, talán megszokta, vagy csak elfogadta, nem tudom...
--
Ahogy nézem az arcát, elképedek. Megöregedett. A ráncok bevésődtek a bőrébe, nincs lába, nincs karja, csak hasa van, hatalmas, felpuffadt hasa...
Milyen alattomos kis dög a rák! Sompolyog apró fekete molyként a sejtek között, akár évekig is. Kitartóan igyekszik meggyőzni az egészségeseket, hogy adják fel. Mint egy igazi felbujtó, veszi rá a sejteket sorban a megadásra, az átállásra, míg ki nem robban a forradalom, s el nem kezdődik a háború...Csatákat nyerünk, veszítünk, elesünk, felállunk, reményt kapunk és adunk, vagy nem kapunk és nem adunk...Azok a rohadt kis lázadók, alattomos gyilkosok! A fekete sejtek...
Kiürült a palack, csengetek. Jön a nővér, kicseréli.
A harc folytatódik. Nem tudni meddig még, és azt sem, ki fog győzni. De küzdeni kell-mondjuk mi.
-Elfáradtam. -mondják ők...
Esik a hó. Gyönyörű a látvány a hatodik emeleti hatalmas ablakból. Az a négy négyzetméternyi üveg mintha Élet és Halál mezsgyéje lenne. Odakint sétáló emberek, idebent haláltusákat vívó szerencsétlenek, akik rohannak a sorsuk elől. Nem tudják, nem hiszik el, hogy nem lehet.
"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!"
A "B" épület éppen szemben van ezzel. Néhány lombját hullajtott fa áll a két ormótlan tömb között. A szobákba , igaz csak halványan, de belátni. Csecsemőket fürdetnek, majd szoptatnak fiatal anyák. Babák sírnak fel, újra meg újra. Új életek születnek. Örök körforgás. Örök körforgás?
"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!"
Itt, a hatodikon elfogyott a levegő. Meleg van, és a betegség szaga árad a falakból. Kúszik felém, be az orrlyukaimba, azokon át az agyamig, a gyomromig. Az agyam még tiltakozik, a gyomrom már nem. Egy ideje nem émelyeg, talán megszokta, vagy csak elfogadta, nem tudom...
--
Ahogy nézem az arcát, elképedek. Megöregedett. A ráncok bevésődtek a bőrébe, nincs lába, nincs karja, csak hasa van, hatalmas, felpuffadt hasa...
Milyen alattomos kis dög a rák! Sompolyog apró fekete molyként a sejtek között, akár évekig is. Kitartóan igyekszik meggyőzni az egészségeseket, hogy adják fel. Mint egy igazi felbujtó, veszi rá a sejteket sorban a megadásra, az átállásra, míg ki nem robban a forradalom, s el nem kezdődik a háború...Csatákat nyerünk, veszítünk, elesünk, felállunk, reményt kapunk és adunk, vagy nem kapunk és nem adunk...Azok a rohadt kis lázadók, alattomos gyilkosok! A fekete sejtek...
Kiürült a palack, csengetek. Jön a nővér, kicseréli.
A harc folytatódik. Nem tudni meddig még, és azt sem, ki fog győzni. De küzdeni kell-mondjuk mi.
-Elfáradtam. -mondják ők...
A cikket írta: Ada
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése